Ma elmesélem a történetét az előző bejegyzésben megemlített és sokak által szeretett pipacsos tálaimnak.
Kezdjük ott, hogy nem voltam szép kislány. Annyira csúnya sem, de azért a bili fazonú haj és a barna SZTK keretes szemüveg nemigen segítettek abban hogy ne érezzem magam rút kiskacsának. Anyukám azóta már ezerszer bocsánatot kért az akkori kinézetemért, miután felnőve ilyesmiket vágtam szegény fejéhez: "Már bocsi, de neked nem volt ciki egy ilyen gyerekkel végigmenni az utcán?" Azért be kellett lássam, hogy az akkori külsőmről nemcsak ő tehetett, hanem a szocializmusban fellelhető szemüvegek/műszálas ruhácskák, plusz apám otthoni fodrászkodása együttesen. Amiben, valljuk be, anyunak azért annyi bűne volt, hogy elcsúfításomat ölbetett kézzel nézte... De megelőzendő hogy ezt olvasva ismét mentegetőzéssel kezdődjön a legközelebbi skype-olásunk, ezennel őt itt nyilvánosan és örökre feloldozom a 30 évvel ezelőtt elkövetett fizimiskámért :)
Mindezt csak azért volt fontos elmondanom, hogy érthető legyen miért is akartam már nagyon korán valaki más lenni, és mivel egy belső meghasonlás születésem óta kísér, így ideálból is rögtön kettőt találtam magamnak. Két kislányt néztem ki az osztályból akikre nagyon szerettem volna hasonlítani, ha már a saját bőrömben olyan kényelmetlen volt... Az egyik egy vagány, sportos, fiúkkal haverkodó, mindig vidám lány volt, a másik egy visszahúzódó, színtiszta ötös tanuló, porcelánbőrű kislány volt, jól nevelt, szófogadó. Időnként gondot okozott eldönteni, hogy most az első kosaras szerelésére áhítozom inkább, vagy a második rózsaszín moher pulcsijára...
Aztán az évek teltek és rájöttem hogy ezen a világon minden és mindenki egyedi és megismételhetetlen - tetszik, nem tetszik, én is, - és elmúlt abbéli vágyam hogy valakire hasonlítsak. Lázadó anyaszomorítóként aztán okoztam pár nehéz évet a családnak az identitásom keresése során, majd jött a lenyugvás és már csak a bennem feszülő szokásos két véglet okozott gondot, amit én úgy hívok: pipacs és tulipán. Mint a vagány és a visszahúzódó kislány az osztályból... Pipacs számomra minden, ami szívós, kitartó, erős (mint a zabolátlan asszony), és tulipán az, ami gyengéd, szelíd és alázatos. Azóta már tudom hogy sokkal inkább vagyok pipacs mint tulipán, de ha arról van szó, egy tulipáncsokornál semmilyen ajándéknak nem örülök jobban. Mint ahogy történt nemrég a születésnapomon is, az ajándékba kapott hatalmas csokor megmosolyogtatta a fél várost, még az ellenőr is kedvesen bókolgatott.
A pipacsok pedig megmaradtak a réteknek, mezőknek, ott tolonganak a vasúti sínek mellett, kiváncsian az elrohanó vonat után hajolva, mintha ők maguk is az utazásról álmodnának... Talán én is csak egy pipacs vagyok, egyike azoknak akiknek volt merszük felszállni egy szerelvényre melyről azt sem tudták, merre tart. Beleszáguldani a világba zavarbaejtően bátran, megtanulni meghajolni ha kell, majd szoknyát leporolva felemelt fejjel továbbmenni, hogy kis pipacs életünket további tapasztalatokkal gazdagítsuk.
Nemrég a kezembe került egy éves asztrológiai előrejelzés, ahol nagy örömmel olvastam hogy a Bak virága a pipacs. Kell ennél több megerősítés?
Így hát teljesen természetes volt hogy amint lehetett, agyagból is megformáztam ezt az én szeretett virágomat. Meg sem fordult a fejemben olyan törékenynek ábrázolni mint amilyen a valóságban, hiszen számomra az erő és kitartás szimbóluma. De hogy lehetne megjeleníteni egyszerre a szirmok fényességét és lágyságát és a szár durva, tüskés tapintását? Itt jött képbe a samott agyag, és a végeredmény pont úgy ábrázolja a pipacsot ahogyan bennem él: belül fényes és sima, kívül durva.
Majd 3 év szünet következett amiről mesélek még, és mikor pár hónapja újra lehetőségem lett kerámiázni, ismét elővettem a pipacsot, mint témát. Próbaként csináltam belőle 5 db medált, amit a karácsonyi vásáron azonnal elkapkodtak. Égi jelnek vettem, így most az új kollekción dolgozva egy egész sorozat készül belőle: különböző méretű medálok, fülbevalók, karkötők, több színben. Egyelőre még a mázazásra várnak, de amint készen lesznek, ígérem, teszek fel fotókat!
Kezdjük ott, hogy nem voltam szép kislány. Annyira csúnya sem, de azért a bili fazonú haj és a barna SZTK keretes szemüveg nemigen segítettek abban hogy ne érezzem magam rút kiskacsának. Anyukám azóta már ezerszer bocsánatot kért az akkori kinézetemért, miután felnőve ilyesmiket vágtam szegény fejéhez: "Már bocsi, de neked nem volt ciki egy ilyen gyerekkel végigmenni az utcán?" Azért be kellett lássam, hogy az akkori külsőmről nemcsak ő tehetett, hanem a szocializmusban fellelhető szemüvegek/műszálas ruhácskák, plusz apám otthoni fodrászkodása együttesen. Amiben, valljuk be, anyunak azért annyi bűne volt, hogy elcsúfításomat ölbetett kézzel nézte... De megelőzendő hogy ezt olvasva ismét mentegetőzéssel kezdődjön a legközelebbi skype-olásunk, ezennel őt itt nyilvánosan és örökre feloldozom a 30 évvel ezelőtt elkövetett fizimiskámért :)
Mindezt csak azért volt fontos elmondanom, hogy érthető legyen miért is akartam már nagyon korán valaki más lenni, és mivel egy belső meghasonlás születésem óta kísér, így ideálból is rögtön kettőt találtam magamnak. Két kislányt néztem ki az osztályból akikre nagyon szerettem volna hasonlítani, ha már a saját bőrömben olyan kényelmetlen volt... Az egyik egy vagány, sportos, fiúkkal haverkodó, mindig vidám lány volt, a másik egy visszahúzódó, színtiszta ötös tanuló, porcelánbőrű kislány volt, jól nevelt, szófogadó. Időnként gondot okozott eldönteni, hogy most az első kosaras szerelésére áhítozom inkább, vagy a második rózsaszín moher pulcsijára...
Aztán az évek teltek és rájöttem hogy ezen a világon minden és mindenki egyedi és megismételhetetlen - tetszik, nem tetszik, én is, - és elmúlt abbéli vágyam hogy valakire hasonlítsak. Lázadó anyaszomorítóként aztán okoztam pár nehéz évet a családnak az identitásom keresése során, majd jött a lenyugvás és már csak a bennem feszülő szokásos két véglet okozott gondot, amit én úgy hívok: pipacs és tulipán. Mint a vagány és a visszahúzódó kislány az osztályból... Pipacs számomra minden, ami szívós, kitartó, erős (mint a zabolátlan asszony), és tulipán az, ami gyengéd, szelíd és alázatos. Azóta már tudom hogy sokkal inkább vagyok pipacs mint tulipán, de ha arról van szó, egy tulipáncsokornál semmilyen ajándéknak nem örülök jobban. Mint ahogy történt nemrég a születésnapomon is, az ajándékba kapott hatalmas csokor megmosolyogtatta a fél várost, még az ellenőr is kedvesen bókolgatott.
A pipacsok pedig megmaradtak a réteknek, mezőknek, ott tolonganak a vasúti sínek mellett, kiváncsian az elrohanó vonat után hajolva, mintha ők maguk is az utazásról álmodnának... Talán én is csak egy pipacs vagyok, egyike azoknak akiknek volt merszük felszállni egy szerelvényre melyről azt sem tudták, merre tart. Beleszáguldani a világba zavarbaejtően bátran, megtanulni meghajolni ha kell, majd szoknyát leporolva felemelt fejjel továbbmenni, hogy kis pipacs életünket további tapasztalatokkal gazdagítsuk.
Nemrég a kezembe került egy éves asztrológiai előrejelzés, ahol nagy örömmel olvastam hogy a Bak virága a pipacs. Kell ennél több megerősítés?
Így hát teljesen természetes volt hogy amint lehetett, agyagból is megformáztam ezt az én szeretett virágomat. Meg sem fordult a fejemben olyan törékenynek ábrázolni mint amilyen a valóságban, hiszen számomra az erő és kitartás szimbóluma. De hogy lehetne megjeleníteni egyszerre a szirmok fényességét és lágyságát és a szár durva, tüskés tapintását? Itt jött képbe a samott agyag, és a végeredmény pont úgy ábrázolja a pipacsot ahogyan bennem él: belül fényes és sima, kívül durva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése