Heuréka

Van az úgy hogy az ember kezdi kényelmetlennek érezni az életét... valószínűleg sokakkal megtörtént már. Más-más életkorban, élethelyzetben, ám biztosan valamennyien megtapasztaltuk már ezt az érzést. De mi ilyenkor a teendő? Mindenki máshogy reagál rá és keresi a megoldást. Van aki tudomást sem vesz róla, van aki elmegy a fodrászhoz és vörös tüsi hajat vágat, van aki beiratkozik egy jógatanfolyamra, van aki gyorsan szül egy gyereket hogy azzal tömje be az egyre növekvő belső űrt - és vannak az olyanok mint én, akik úgy döntenek hogy akkor most világgá mennek. Hogy merre, hogyan, az elsőre annyira nem világos, csak az, hogy ott ahol vagyunk, egy perccel tovább nem maradhatunk.

Jól fizető reklámgrafikusi állás, kényelmes lakás, exférj, kocsi, két kutya maradtak mögöttem mint az időben lassan felszívódó lábnyomok, hogy megtaláljam a... mit is?

Nehéz erre válaszolni. 8 évvel ezelőtt úgy fogalmaztam volna meg, hogy a szabadságot... ami az én esetemben akkor még csak érzéseket jelentett, konkrétumok nélkül. Az irodai munkát egyre nehezebben viselve természethez közeli, alkotó életről álmodtam, szélről a hajamban, napfénnyel az arcomon, fűvel a meztelen talpam alatt... Ezt persze nem mondtam el így senkinek, enélkül is a többség hülyének nézett, akkoriban még nem volt divat külföldre költözni egy jobb élet reményében. Meg különben is, ilyesmik miatt nem illik felrúgni egy kényelmesen berendezett életet, ilyen nincs is, ez csak illúzió. Megfigyeltem hogy az embereknek szükségük van logikus magyarázatra, pedig olyan az én esetemben nem létezett. Ki kellett találnom valamit akkor is mikor nekiálltam itt munkát keresni, mert az gyanús, ha valaki csak úgy ok nélkül elköltözik egyik országból a másikba. Nem kezdhettem el magyarázkodni hogy kérem szépen, én egész egyszerűen ezt a helyet néztem ki magamnak az újrakezdéshez... Így hát ismerve a romantikára hajlamos olaszokat, rendszeresen azt hazudtam hogy a szerelem hozott ide - ez errefelé egy teljesen logikus, megkérdőjelezhetetlen és elfogadható érv!

Közel a harminchoz teljesen új életet kezdeni egy idegen országban aminek épphogy csak beszéltem a nyelvét az első időkben, nem egy sétautazás - de legalább hasznos. Önismeretre, alázatra, kitartásra mindenképp nevel - és még sok minden másra. Sajnos nekem hullámvölgyből több jutott mint hullámhegyből, de ez legalább fejlesztette némiképp a humorérzékemet is.

Hát így történt, hogy pont 4 éve ezen a napon, 2010. december 30-án az este egy római autóbuszon köszöntött rám egy nehéz időszak közepén. Akkoriban már csak az álmai által kifosztott, túlélésre berendezkedett embernek éreztem magam, aki ugyanabba a taposómalomba került bele, mint ami elől évekkel azelőtt elmenekült. Az örök városban éltem, ott ahová évente sok millió turista érkezik hogy láthassa legalább pár napra, de addigra az én szememben már megkopott a fénye - pontosabban nem a városé, hanem az enyém, és ezt vetítettem ki rá. Naponta kérdeztem meg magamtól, hát ezért adtam fel mindent, hogy ismételten egy nagyvárosban éljek és recepciósként olyan munkát végezzek ami nem elégít ki? Mi értelme egy ugyanolyan életet élni mint amit otthagytam, ráadásul egy idegen országban? Mi a célom, mi a küldetésem? Nem lehet csak így, céltalanul beleélni a nagyvilágba! Nekem nem elég hogy megkeresem a kenyérre és a nyaralásra valót, kell legyen valami mélyebb értelme ennek az egésznek... csak nem találom, nem találom.

Mindig nevetnem kell mikor az emberek otthon valami irigy vágyakozással néznek rám, mikor kiderül hogy Olaszországban élek. Mintha az ember az egyszemélyes poklát nem vihetné magával a világ leggyönyörűbb díszletei közé is...

Ott zötykölődtem tehát azon az estén a 409-es autóbuszon, mikor is abban a borús hangulatban felfigyeltem egy párbeszédre a hátam mögött. Két fiatal diáklány beszélgetett egy tanárjukkal, aki ezt találta mondani a következő pillanatban:

"Sajnos manapság ezek a régi mesterségek nincsenek annyira megbecsülve."

Elhangzott a mondat ami váratlanul bevilágította az Utamat, a szívemet, egész lényemet... Mint akit áramcsapás ért, úgy rezzentem össze az ezt követően bennem feltörő gondolattól: kerámia... A KERÁMIA... Istenem, hát hogy feledkezhettem meg róla? Hogy felejthettem el, ilyen mélyre hogy áshattam el magamban... a kerámiázást?

8-9 éves lehettem mikor beírattak egy kerámiaszakkörbe amit pár évig látogattam. Később nagyon szerettem volna fazekasságot tanulni, de végül a Képzőművészeti Szakközépiskolában ahová jártam, kerámikus szakirány nem létezett, ellenben 4 évig volt ún. mintázás - amiért viszont kevésbé rajongtam. Az élet aztán elvitt a grafikusság felé, amit eleinte nagy örömmel végeztem, az igény viszont, hogy a kezemmel alkossak és ne egy kétdimenziós világban, egyre nőtt bennem. A kerámia mégsem jutott eszembe hosszú évekig, egészen addig az estéig.

Amint hazaértem, rohantam a számítógéphez, a következő szavakat ütve a keresőbe: "kerámia, tanfolyam, Róma". A különböző kerámikusok honlapjait böngészve hamar megtaláltam az én emberemet, a munkáit elnézve egyre biztosabb voltam benne hogy őtőle szeretnék tanulni. Szabálytalan, elementáris tárgyaiban megéreztem ugyanazt az erőt ami bennem is kitörésre várt. Pár nappal később a műhelyébe ellátogatva azonnal tudtam hogy jó helyen járok. Manónénit rögtön a szívembe fogadtam, és megkezdtem a munkát abban a garázsból kialakított ütött-kopott műhelyben amely aztán hosszú hónapokra menedékemmé vált.